Ne kérdezd, barátném! mint töltöm időmet,
S távolléted alatt kedvem miben lelem!
Tudod, elvesztettem édes enyelgőmet,
Tudod, magam vagyok, mert te nem vagy velem.
Lefestem szüretem estvélyi óráit,
Ha már cselédimet nyugodni eresztem,
És csak alig hallom a vígság lármáit,
Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem.
Leplembe burkolva könyökemre dűlök,
Kanócom pislogó lángjait szemlélem,
A képzelet égi álmába merűlök,
S egy szebb lelki világ szent óráit élem.
Az őszibogárnak busongó hangjai
Felköltik lelkemnek minden érzéseit,
S az emlékezetnek repdező szárnyai
Visszahozzák éltem eltünt örömeit.
Életem képe ez. - Már elestvélyedtem,
Béborúlt az élet vidám álorcája!
Még két mulatótárs van ébren mellettem:
A szelíd szerelem hamvadó szikrája
S bús melancholiám szomorgó nótája.
[1804 után]
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlés(Hiba volt a szövegben, és nem tudtam javítani, de úgy hagyni sem akartam.)
TörlésElmesélem, Imre ("melancholia" ellen... már ha kell ellene bármi egyáltalán).
VálaszTörlésAjánlott vers volt 7.-ben Berzsenyi verse. Nehéz szöveg, sok pontot is ért. Meglepően sok gyereknek tetszett, megtanulták. Mondogatták nekem fölfelé, én meg elképzeltem mindazt, amit Berzsenyi leírt. Mindazt. Meg a fantáziám is belendült: "tüzemet gerjesztem"? leplembe burkolva... kanócom pislogó lángjait szemlélem"? Dehát ez az! Ölellek :)
😄
Törlés