Mikor már elszorult a torka,
s lázasan, egyre verdesőbb
kínban, már szinte fuldokolva
kapkodta csak a levegőt;
mikor már elszorult a torka,
s az egész ember semmi más,
csak ez volt, ennyi volt: a csonka
gégében rángó kapkodás;
mikor már elszorult a torka,
akkor, egy nyári délelőtt
látogattam meg egy mogorva,
kietlen, nagy szobában őt.
A kietlen, sötét szobában
láttam a gyűrött lepedőt,
a lapos, nyűtt párnát s az ágyban
az elhagyottan szenvedőt,
egy könyvespolc alatt, soványan,
olyan irtózatos magányban,
hogy szólni sem tudtam, csak álltam
s döbbenten néztem a kibomlott
hálóing résén át a csontok
szikár börtönrácsát, amely
mögött vergődő szíve ver,
s kezét, amint fölötte görcsbe
rándult, s nem volt levágva körme,
és nem volt megfésülve sem,
nem volt egy pohár vize sem,
feküdt a kíntól vizesen,
s nem volt mellette senki sem –
mikor már elszorult a torka,
s úgy feküdt, mint egy elhagyott
házban az otthagyott halott,
nyitott ajtók és ablakok
mellett a kietlen szobában,
olyan siralmas némaságban,
hogy nem döngött egy árva légy se,
csak egy vékony síp szólt, a gége,
és a vékony sípszóra sárgán
mozdult a halott fő a párnán,
és megvonaglott a halott,
megérezte, hogy ott vagyok,
pillája rezdült, könyökére
emelkedett, szeme sötétje
rám tapadt, nézett rám zihálva,
mint az áldozat gyilkosára,
mintha orvul csak arra jöttem
volna a házba, hogy megöljem,
gyilkoljam a torkát szorítva,
míg el nem némul gégesípja,
és elraboljam maradék,
vergődő, vézna életét –
mikor már elszorult a torka...
Csak nézett rám, s én néztem őt,
a fuldokolva rettegőt,
néztük egymást vad rémületben,
egy szörnyű szálra fűzve ketten,
egy szörnyű tű vasán, ahogy
az élve fölszúrt rovarok,
föltűzve ketten, mint a lárva,
egy fuldokló kis síp szavára –
mikor már elszorult a torka...
Mondani akart valamit,
és azt hiszem, szólni akartam,
de csak a síp, a síp, a síp,
a síp sikoltott szakadatlan,
és ő nem bírta abbahagyni,
és én nem bírtam elszaladni,
pedig az ajtó nyitva volt,
s csak néztük egymást iszonyodva,
amíg a gége sípja szólt –
mikor már elszorult a torka...
Meddig tartott e néma torna?
Meddig tartott a néma párbaj
a betörővel, a halállal?
Ő rettegve lapult az ágyban,
és én csak néztem, én csak álltam,
s egyszerre láttam, hogy megöltem,
bár nem volt nálam puska, tőr sem,
amint hátradőlt hirtelen,
s a plafonra meredt a szem,
és az arccsont is kimeredt,
s megmerevültek a kezek,
még egyet rángva elhalón
a verejtékes takarón,
s már ránc se rándult homlokán,
csak a kis síp sírt tétován –
mikor már elszorult a torka...
És én csak álltam, fuldokolva,
és nem mertem moccanni sem,
és néztem őt, amíg a percek
a síp szavára sírva teltek,
csak néztem, aztán hirtelen
megfordultam és lábhegyen
szökve a néma házon át – jaj! –
magára hagytam a halállal,
ahogy, egy évvel azelőtt, kiszáradt
csontbörtönében haldokló apámat...
Delet harangoztak, mikor kiléptem.
A kezemen nem volt egy csöppnyi vér sem.
Az utcán egy lélek se járt.
Túlsó felén, a hegy tövében,
korhadt gerendák közt, roskadtan állt
egy ócska kordé, féloldalra dűlten.
Vén bodzabokrok közt a rúdra ültem,
hallgattam a sípszót a déli csöndben
és bámultam a szürke porba,
és folyt a könnyem. Folyt a könnyem –
mikor már elszorult a torka...
A kép forrása: https://latomus.eoldal.hu/
Megjegyzések
Megjegyzés küldése