Kemény István: Remény

Láttam az egészet, és tudtam, hegyen állok,

a részletek halkan zúgtak odalent,

idefenn most egyik se hiányzott.

Kérdezni jöttem fel, de a jósnő

hazament a lázas kisfiához.

A kérdésemet lepöcköltem a szakadékba,

pattogva tűnt el, pedig nagy volt:

a törhetetlen üveg maradéka.

Csak a szívem kérdezgette halkan:

kedves vérem, hova lesz a séta?

Azelőtt ilyenkor kétségbeestem,

mert innen már csak lefelé van út,

és idáig nem jár le az Isten.

De most itt volt, és ő kísért le később:

egy szó nélkül ballagtunk le ketten.

De ez a végén lesz, itt még csak állok,

és érzem, ahogy elkezdek nevetni:

hogy lettem én ennyire magányos,

és hogy teljes képtelenség, félreértés,

de ez mégse lesz már soha máshogy.

A képen Edward Hopper festménye.